Az hogy a bizalom nagyon fontos építőeleme a Skandináv társadalmaknak tudjuk, sokan leírták, elmondták és a felmérések is alátámasztják. A skandinávok a világon az egyetlenek, akik megbíznak az államukban és azt gondolják, hogy az állam értük van.
Ennek a társadalmi bizalomnak a megnyilvánulásával először pár évvel ezelőtt találkoztam, amikor Koppenhágában töltöttem néhány hónapot egy szakmai ösztöndíj keretében az ottani szociális rendszer működését tanulmányozva. Ellátogattam rengeteg - főleg hajléktalan emberekkel foglalkozó - intézménybe, beszélgettem jó néhány otthontalan emberrel és velük foglalkozó szakemberrel.
Ez volt az az időszak amikor a kelet-európai friss demokráciák vállalkozó kedvű munkanélkülijei és hajléktalanjai elkezdtek világot látni, felfedezve a nyugati országok magas szintű ellátást nyújtó szociális intézményrendszerét. A dánok kezdetben szívesen segítettek nekik, azonban a létszám növekedésével egyenes arányban nőtt a frusztrációjuk, és elkezdték félteni a jóléti rendszerüket ettől az idegen, nyelveket nem beszélő, de mindig valamit akaró emberektől. Tapasztalatom szerint a fordulópont az volt a dánok lelkében, amikor a kelet-európaiak elkezdték hamisítani a dán adókártyát, ami amolyan személyiként is funkcionált és természetesen több ellátásra volt jogosult aki rendelkezett vele - teszem hozzá, magyar szemmel nézve tényleg szánalmas kis kártya volt, egy sárga nyomtatott kartonpapír, vízjel, chip és mindenféle egyéb védelem nélkül. Az lett volna a csoda, ha a kelet-európai, napi túlélésre nevelt leleményes polgártársak nem hamisítják.
Ahogy jártam az intézményeket és megismerkedtem a működésükkel, azonnal felfedeztem, hogy mely pontokon játszhatók ki, hogyan lehet több támogatáshoz jutni. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért hagyják így a rendszert, hiszen így könnyen megkerülhetők a szabályok. Aztán pár hét elteltével rájöttem, hogy a kérdéseimmel saját magamat minősítem - és mi tagadás - a dánok néhányszor furcsán is néztek rám a kérdéseim hallatán. Az ő rendszerükben ugyanis nem értelmezhető, hogy valaki ki akarja játszani a rendszert, hiszen az értük van. Azért hozták létre, hogy segítse őket. Miért akarná bárki is kijátszani?!
Ehhez képest a mi állandó kiskapukat kereső gondolkozásunk valóban sokkoló lehet egy skandinávnak. Persze én - és ahogy gondolom sok más kelet-európai is - igyekszem levetni magamról ezt a működési rendszert, és a szabályok megkerülése helyett inkább több társadalmi felelősséget vállani, de a saját dániai tapasztalatom megvilágította számomra, hogy ez nem könnyű, mert az alapszintű gondolkodási sémák reformját igényli.
Persze nem mondom, hogy nincsenek olyan dánok, svédek vagy norvégok, akik az államot megdézsmálva élnének. Vannak olyan norvégok, akik hosszú éveket töltenek betegállományban, pedig nem is betegek. A hangsúly az arányokon van. Ha az embereknek csak egy kis része használja ki a kiskapukat, az társadalmi és gazdasági szinten elfogadható veszteség, de ha mindenki elkezdi kijátszani a rendszert, akkor máris a kelet-európai káoszban vagyunk.
A fizetett szabadság működése elég jó példa megvilágítani ezt az állam-állampolgár-bizalom kérdéskört itt Norvégiában, ugyanis a fizetett szabadság furcsa rendszerben működik. Az állam a dolgozó minden egyes havi fizetéséből levon bizonyos százalékot, amit majd a következő évben egy összegben kifizet számára ún. szabadságpénzként. Magyarul az állam gazdálkodik a bérem egy részével, majd kamatok nélkül egy összegben, az általa meghatározott időpontban kifizeti nekem. És a norvégok nem hogy nincsenek felháborodva, hogy hol a kamatom, és egyáltalán az állam miért használja a pénzemet, hanem még örülnek is, és úgy gondolnak a szabadságpénzre mintha ajándékba kapnák. Hááát, ez a bizalom...
A bizalomtól nehezen elválasztható elem a transzparencia, vagyis az átláthatóság. Az intézmények és szervezetek átláthatóan működnek, nincsenek titkos állami szerződések vagy elérhetetlen közbeszerzési pályázati anyagok. A minap olvastam egy magyar ellenzéki politikus nyilatkozatát, miszerint nekik, parlamenti képviselőknek minden közintézménybe joguk van bemenni és adatokhoz hozzáférni. Ez egy olyan mondat, ami Norvégiában nem értelmezhető, mert itt mindenki előtt nyitva állnak a közintézmények. Hiszen a nevében is benne van: közintézmény, a köz intézménye vagyis a közösség intézménye. Egyéves ittartózkodásom alatt jártam néhány minisztériumi épületben és a bíróságon, de sehol nem kértek igazolványt, nem kérdezték meg, hogy hova megyek, kit keresek, nem volt fémdetektoros átvizsgálás, sőt igazából recepció vagy biztonsági szolgálat is csak egy helyen volt (de ott se kérdeztek semmit). Simán besétáltam és a tájékoztató táblák segítségével eligazodtam. A közbeszerzések, pályázati anyagok, szerződések stb. pedig mind fent vannak az adott szervezet vagy intézmény honlapján.
Persze nem mondom, hogy minden tökéletes Norvégiában, pl. korrupció itt is van. Csak - a hivatalos becslések szerint - nem 20%, mint otthon, hanem 2%.
