Oslóban járva-kelve sokat gondolkoztam azon, hogy egy szóval hogyan is lehet jellemezni ezt a város. Azt már írtuk előző bejegyzésekben, hogy az építkezése kesze-kusza, mintha nem előre átgondolt tervek alapján kapcsolódnának egymáshoz a városrészek, illetve sok esetben az épületek vagy lakótömbök. Más bloggbejegyzésekben is olvastam a pontos meghatározásra utaló próbálkozásokat, de valahogy sehol nem találtam meg a kulcsszót ami pontosan kifejezi a város alaphangulatát. Osló nem egy megszokott főváros, nem olyan mint Stockholm vagy akár a jóval kisebb Koppenhága - olvasom egy horvát blogger szavait. És igaza van, tényleg nem olyan. De akkor milyen?
Pár nappal ezelőtt váratlanul bekúszott az agyamba a megoldás: ipari város. Igen, Osló egy ipari város, egy munkás város, egy Miskolc. Miskolc, ami azt a feladatot kapta, hogy váljék a világ egyik legdrágább országának multikulturális fővárosává. Hát, ez valóban nem egyszerű feladat! Mindenesetre a felismerésnek nagyon megörültem, és rögtön más szemmel kezdtem nézni a várost.
A hétvégén voltunk a városi múzeumban, ahol megismertük Osló ezer éves történetét, amit nem szeretnék most részletezni, de azért pár dolgot megemlítenék. Az iparosodás idején a szokásos folyamatok zajlottak itt is. Sokan költöztek Oslóba a jobb élet reményében. A várost kettészelő kis folyó partján épültek a gyárak, melyek a működésükhöz felhasználták a folyó nyújtotta lehetőségeket. A város legfőbb terméke a nyersfa volt, melyet külföldre szállítottak, de egyéb gyárak és üzemek is működtek. Például Sagene - a kerület ahol lakunk -, az egyik legfontosabb ipari terület volt. Norvégia ekkor még önálló államként nem létezett, a dánok fennhatósága alatt éltek, illetve a napóleoni háborúk után átkerültek a svédekhez. A norvégok úgy mondják, hogy "unióban" éltek, amivel kapcsolatban én egy kicsit szkeptikus vagyok, de ez egy másik történet. A lakosság nagy része gyárakban dolgozott, és szegénységben élt a város keleti felén. A családok sok gyereket neveltek, akik sokat betegeskedtek, a házakban a patkányok és egyéb rágcsálók illetve élősködők mindennapos vendégek voltak. Sok volt a prostituált, és - ami számomra meglepő - sok nő egyedül nevelte a gyerekeit.
Szóval Oslóban nagyjából ugyanazok a dolgok történtek, mint a többi európai városban. Sőt, nyelvújításuk is volt! Dániától való függetlenedésük egyik szimbolikus lépése volt az önálló norvég nyelv megteremtése. Az ő Kazinczyjuk Ivaar Aasen, illetve később Knud Knudsen voltak. A 20. sz. elejétől pedig már teljesen független államként működtek, és a 20-30'-as évektől elkezdték bevezetni a jóléti intézkedéseket, például gyerekétkeztetés az iskolákban, orvosi vizsgálat, 8 órás munkarend stb.
A II. vh utáni időszaktól kezdve folyamatosan építkeznek, és próbálják utolérni a betelepülők lakhatási igényeit. Ez lehet, hogy egy kicsit versenyfutás-szerűen megy, és ezért is van ez a kaotikus rendszer. A városvezetésnek jelenleg is az egyik legnagyobb gondja, hogy az éves szinten átlagosan 10 -11 ezer ide települő embernek hogyan biztosítson lakhatást. Úgy tűnik, hogy dolgoznak a megoldáson, legalábbis nem jártunk még olyan kerületben ahol ne építkeznének veszettül. Persze az egy másik kérdés, hogy van e fizetőképes kereslet ezekre a lakásokra, illetve mi lesz a nem fizetőképes (pénz)keresőkkel, de ez majd egy másik blogbejegyzés témája lesz. Persze nem csak lakóházakat építenek, hanem rengeteg irodaházat, kulturális és oktatási célokat szolgáló épületeket, bevásárló központokat stb.
Hétvégére terveztük az első igazi, egész napos kirándulásunkat. Most már van bringánk, úgyhogy feltekertünk az itteni Budai-hegység szélére és egy 15 km-es körtúra után délutánra terveztük a visszatérést. Csakhogy arra nem számítottunk, hogy fent nem csak hogy nem olvadt el teljesen a hó, de a túrautak annyira jegesek, hogy inkább korcsolyatúrát kellett volna tervezünk a gyaloglás helyett. Így két óra csúszkálgatás és szerencsétlenkedés után úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk egy héttel a túrát, és addig beszerezzük a cipőre tehető "jégjárót", ami úgy látszik itt elengedhetetlen kelléke a kirándulásnak. Egyébként nagyon érdekes volt látni, hogy a norvégok milyen kedvesek az erdőben. Hallottuk többektől, hogy egészen másképpen viselkednek a természetben mint a városban, és igazoljuk, hogy ez tényleg így van! A városban észre sem veszik egymást az emberek, fent pedig mindenki mosolyog, köszön, és kb. minden harmadik ember megszólított minket. Egyébként ők sokkal ügyesebben közlekedtek a jeges úton mint mi, (a "jégjárót" nem viselők is) gondolom megszokták a körülményeket, és egész gyorsan haladtak, miközben mi csúszkáltunk, botladoztunk, hadonásztunk. Egyébként is alapvető megfigyelésem, hogy itt mindenki gyorsan megy. Otthon én egyértelműen a gyorsan menők közé tartozom, itt meg már az első napokban feltűnt, hogy idősek és fiatalok lazán húznak el mellettem miközben sietek a nyelvtanfolyamra. A másik ilyen megfigyelésem, hogy a nők nem hordanak magas sarkú cipőt. Erre egyébként tegnap jöttem rá - és egyből meg is dőlt ez a tétel - a Harcsa Veronika koncerten, ahol valaki kitipegett a magas sarkú cipőjében a nézőtérről, és felkaptam a fejemet erre a rég nem hallott hangra, ahogy a cipő sarka kopog a padlón. Hogy ez nyáron is így lesz e még nem tudjuk, de majd visszatérünk rá a nyári élményeknél. A Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint koncert egyébként felüdítő volt! Meg kell mondjam, hogy sokkal jobb volt mint amire számítottam. Veronikának tényleg gyönyörű, kiművelt hangja van, és bár időnként számomra nehezen élvezhető ez a szaggatott, a harmóniától fényévekre levő éneklés (vagy nevezzük inkább hangkibocsátásnak), de élőben sokkal ütősebb mint a youtube-on nézve. Mondjuk azt is meg kell mondanom, hogy voltak páran (100-ból 5-en kb.) akik menet közben feladták, összepakoltak és elmentek. Velük ellentétben mi kétszer is elmentünk a koncertre. Bár az igaz, hogy első alkalommal egy héttel korábban a meghirdetett időpontnál :) Reméljük járnak még erre!
